Amikor gyerek voltam mindvégig arról beszéltem a nagyimnak, hogy én bizony egy nagyon híres ügyvéd leszek, olyan, akiket a tévében is lehet látni, és sok – sok pénzem lesz, amiből majd nagyon sokat fogunk kirándulni és minden állatot megmentek attól hogy éheznie kelljen és az utcán kelljen sétálnia. Mindegyiknek veszek egy kis házikót és boldogan fognak élni. Azóta persze felnőttem, és vannak dolgok, amiket tudok, hogy bár továbbra is vágyam, de sajnos sosem fogok tudni teljesen megvalósítani, mert sokkal több szerencsétlenül járt állat van a földön minthogy mindegyiknek biztos életet tudjak adni, de az ügyvédi kamara tagjaként immáron saját praxissal bizony egy részét megvalósítottam a vágyaknak. Bár fogalmam sem volt akkor még hogy mit csinál egy ügyvéd és hogy mivel jár az az út, amire rálép aki azzá szeretne válni, de mindenesetre a kitartásom meghozta a gyümölcsét, sikerült. Nem volt rögmentes az út, és sokat kellett érte küzdenem, de megvan a diploma és a praxis is.
Ennek örömére pedig a nagymamámtól kaptam egy tökéletes ajándékot az irodámba, ami a vászonképek világán keresztül a festmény és a fénykép között odarepíti számomra a gyerekkorom kedvenc helyét, egy gyönyörű levendula ültetvényt. A kedvencünk ugyanis nagyival a levendula. Nagyon sok volt a kertben és sokszor azok közt üldögélve mesélt nekem én pedig neki. Feledhetetlen élmény ez még a mai napig is, és el nem tudom mondani, hogy mennyire meghatódtam amikor kibontottam a kis ajándékát. Egyszerre nosztalgia támadt rám, és a jelenben éltem, mert ez a kép mégis az irodám falára került ki. Hihetetlen hogy telik az idő és az is, hogy a nagymamák mindig a tökéletes ajándékkal tudnak meglepni minket.